Kaposváron született 1896. június 7-én, református keresztségben, szülei nincstelen uradalmi cselédek voltak. Szegénységben, egy földes padlójú szoba-konyhában nevelkedve a családban az elsőszülött fiú mellett két leánygyermek érte meg a felnőtt kort. Nagy Imre a gimnázium (édesapja állásvesztése, pénztelenségük miatti) félbehagyása után géplakatos segédlevelet szerzett, lakatosműhelyben és a földeken dolgozott. Később a kaposvári felső kereskedelmi iskolában folytatta tanulmányait, az anyagiak előteremtéséért mellette egy ügyvédi irodában dolgozott. 1914 végén kapta meg behívólevelét, s 1915 májusában, alig 19 évesen, egyenesen az iskolapadból vonult be katonai szolgálatra.
Az I. világháborúban 1915-ben az olasz fronton harcolt, részt vett több isonzói csatában is, ahol megsebesült. Külhoni és hazai kórházi felépülése után tanfolyamot végezve géppuskás őrvezető lett. 1916-ban az orosz frontra, Galíciába vezényelték. Ismét megsebesült, hadifogságba esett és majd öt esztendeig a szibériai berezovkai hadifogolytáborban raboskodott. 1919-ben egy évig fizikai munkás volt a Bajkál-tó mellett, hajóépítő ács, kovács, favágó – éhhaláltól fenyegetve a puszta létéért küzdött. Visszakerülve a fogolytáborba csatlakozott a Vörös Hadsereghez, és harcolt az orosz polgárháborúban.
1920-ban belépett a magyar és az orosz kommunista pártba. A hadifogságban tanult meg jól oroszul, németül és franciául; itt ismerkedett meg a munkásmozgalom elvi alapjaival és történetével; itt vált meggyőződéses „baloldalivá”: egy egyenlőségelvű, igazságos emberi társadalom és a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” eszméjének elkötelezettjévé. |
Öt esztendő elteltével, 1921-ben térhetett haza Kaposvárra. Egy biztosítási cég alkalmazottja lett, mezőgazdasági biztosításokkal foglalkozott, így találkozott, tárgyalt a gazdákkal, megismerte problémáikat, de a nincstelen zsellérek világát is megtapasztalta. Párttagként részt vett a Szociáldemokrata Párt helyi csoportjának és a szakszervezetnek a munkájában, mintaszerű polgári életet élt. Megnősült, a kaposvári katolikus nagytemplomban oltár előtt feleségül vette Égető Máriát, egy helyi, neves szociáldemokrata család leányát; egy leánygyermekük született. A Szociáldemokrata Pártból (a Bethlen-Peyer paktum miatti) elvi ellentétei miatt kizárták, alapító tagja lett a Magyarországi Szocialista Munkáspártnak. A parasztok közt végzett szervezési munkái, földosztási tervei-elképzelései miatt rendőri felügyelet alá került, többször letartóztatták. Munkáját elvesztette, családját sem tudta eltartani, így 1928-ban Bécsbe emigrált. 1928–29-ben a kommunista párt falusi osztályának vezetőjeként illegálisan dolgozott Budapesten, a Parasztok Lapját szerkesztette, parasztpártot szeretett volna alapítani. Ekkor már jelentkeztek elvi ellentétei a kommunista pártvezetőkkel.
1930-ban a Szovjetunióba, Moszkvába emigrált családjával. A KMP II. kongresszusán jobboldali, szociáldemokrata jellegű elhajlással vádolták, keményen tudtára adták: nézetei elítélendőek a kommunista pártban – így véleményét nyilvánosan vissza kellett vonnia. De a hazai munkanélküliség és rendőri felügyelet helyett a szovjet államban munkát, állást kapott: a Nemzetközi Agrárintézet (1930–1936), majd a Statisztikai Hivatal (1937–1938) munkatársa volt. Agrártémában nagyszámú cikket, tanulmányt és könyvet publikált magyar, orosz és német nyelven, írásai megjelentek a „Sarló és kalapács” és az „Új hang” című folyóiratokban. Beteg felesége „engedély nélküli” magyarországi hazalátogatása és a szovjet állampolgárság elutasítása miatt 1936-ban kizárták a pártból (rövid időre letartóztatták, állását is elvesztette), később, hosszas procedúra után visszavették. Már csak szerződéses állást kapott, helyzete ismét rosszra fordult.*1
1940 elején a moszkvai rádió magyar szerkesztőségébe került.
A Szovjetunió elleni támadás után azonnal jelentkezett a Vörös Hadseregbe (1941. július 7-én áll szolgálatba), egy belügyi csoportban a frontvonalak mögötti diverzáns partizánharcra készítették fel – de bevetésre sosem küldték, az akció elmaradt. A II. világháború idején a moszkvai rádió magyar nyelvű adásainak szerkesztője, majd a grúziai Tbilisziből sugárzó Kossuth Rádió főszerkesztője volt. Családja Moszkvában vészelte át a bombatámadásokat, majd Szibériába telepítették ki feleségét és kislányát – csak a háború végén egyesülhetett ismét a család.
1944 végén, mint a magyarországi földreform tervének kidolgozója, a Magyar Kommunista Párt egyik vezetőjeként tért haza családjával Debrecenbe majd Budapestre.
Az Ideiglenes Nemzeti Kormány földművelésügyi minisztereként nevéhez fűződik az 1945-ös földreform megalkotása és végrehajtása – saját álmát, fiatalkori nincstelen sorstársainak földhöz juttatását váltotta valóra. |
1945. március 29-én Pusztaszeren, a Pallavicini birtokon az ő beszédével indult a földek kiosztása; „földosztó miniszterként” hamarosan nagy népszerűségre tett szert.
Az MKP Politikai Bizottságának és Központi Vezetőségének is tagja lett.
Az 1945. novemberi választások után a Tildy-kormányban belügyminiszter lett, de három hónap után „gyengekezűsége” miatt eltávolították.*2
A pártban és az életben agrárkérdésekkel foglalkozott tovább – 1948 szeptemberétől a Közgazdaság-tudományi Egyetem professzoraként (egyetemi tanárként) az agrárpolitikai tanszéket vezettte; 1949–1950-ben párhuzamosan a gödöllői Agrártudományi Egyetemen és a zsámbéki Mezőgazdasági Akadémián is oktatott agrárpolitikát. Jelentős tanítványi köre alakult ki. A Magyar Tudományos Akadémiának is tagja lett.
Közben, 1947–1949 között az országgyűlés elnöki posztját töltötte be.
Mind politikusként, mind szakemberként ellenezte az erőszakos kollektivizálást, agrárnézetei eltértek a kommunista pártétól. Véleménye, írásai, vitái folytán az 1949. szeptemberi MDP Központi Vezetőség ülésén „opportunista, szövetkezetesítés elleni nézetei miatt” a Politikai Bizottságból kizárták. A „szélre állítás” nem tartott sokáig: 1950. június 1-től az MDP KV újonnan szervezett Adminisztratív Osztályának vezetője, 1950 végétől élelmezési, 1952 januárjától begyűjtési miniszter, majd az év végén miniszterelnök-helyettes lett.*3
1953. július 4-től az ország miniszterelnöke. Kormányprogramját ismertető (a magyar politikai média első nagy hatású eseményeként jellemezhető) parlamenti beszéde, melyet a rádió közvetített és országosan hallgatta a lakosság (melyet meg is ismételtek) – , a kortársak visszaemlékezései szerint hihetetlenül felszabadító hatású volt.
Az „új szakasz” -ban jelentős reformokat valósított meg – szakított a túlzott iparosítással és az erőszakos kollektivizálással,
több tízezer ember előtt nyitotta ki a munkatáborok, börtönök kapuját (bezáratta pld. a recski tábort), megszüntette a kitelepítést, a kuláklistát (a beszolgáltatási hátralékokat eltörölte), meghirdette az Alkotmányban rögzített jogrend és törvényesség betartását, a vallási toleranciát, fellépett a személyi kultusz és a rendőri túlkapások ellen. Az ÁVH-t a Belügyminisztérium felügyelete alá vonatta. |
Átfogó politikai és gazdasági reformot indított el (élet-színvonal emelést hajtott végre, béreket emelt és árakat csökkentett, lehetővé tette a magánkisipar működését és a termelőszövetkezetekből való kilépést, csökkentette a beszolgáltatások mértékét stb.). Korlátozott közkegyelmi rendelete mintegy 750 000 embert érintett. Megkezdődött a konstruált perek felülvizsgálata is, az ártatlanul elítéltek vagy kivégzettek rehabilitálása. Közeledve a fő felelős, Rákosi Mátyás megnevezéséhez, érthetően egyre élénkebb hatalmi harcok dúltak Rákosiék és az „új szakasz” hívei közt. Nagy Imre 1954 októberében létrehozta a Hazafias Népfrontot, melyben pártonkívüliekkel próbálta erősíteni reformpolitikáját.
A belső ellenzék, Rákosi és hívei, s ismét megnyert támogatójuk, Moszkva, mindezt már nem tűrte. A Szovjet Kommunista Párt KB Elnöksége 1955 elején már bírálta az addig elismert Nagy Imrét és az új szakasz politikáját, követelve tőle a nyilvános önkritikát „a pártot és a szocializmust fenyegető jobboldali elhajlásáért”. Nagyot 1955 februárjában szívinfarktus érte, otthoni betegágyában már szinte házi őrizetben tartották. 1955 áprilisában leváltották minden állami és párttisztségéből, kizárták a pártból, köteles volt lemondani mind országgyűlési képviselői mandátumáról, mind népfront elnökségi tagságáról, megfosztották akadémiai tagságától és egyetemi katedrájától is. Nyugdíjasként, a szemközti lakásból a belügyminisztérium titkosügynökei által megfigyelt beteg emberként kezdte belső emigrációját.
Nagy Imre első miniszterelnökségének szűk idejében a korszak egyetlen pozitív gazdasági és politikai programját alkotta meg és igyekezett megvalósítani – a visszatérő Rákosi-éra, aztán a Kádár-rendszer tökéletes hallgatással feledtette e programot. A kommunistaellenes hangulat 1989 óta sem engedi ennek a pozitív reform-időszaknak a társadalmi köztudatba való beemelését. |
1955 tavaszától Nagy Imre akaratán kívül tekintélyes alakja lett az ellenzéknek. Titokban terjesztett írásaiban, később tanulmányaiban erőteljesen bírálta a sztálinista rendszert, a személyi kultuszt és diktatúrát, síkra szállt a nemzeti függetlenségért, önrendelkezésért, az ország katonai tömbökön kívüli státuszáért.
Kialakul körülötte az úgynevezett „Nagy Imre-kör”, ugyanakkor ő maga semmiféle politikai akcióban nem vállalt szerepet.
1955 nyarán bizottság alakult a volt kormányfő „ügyének” kivizsgálására, és az államvédelem is megkezdte a nyomozást. Az év őszén 59 párttag értelmiségi, írók, újságírók, művészek Memorandumban foglaltak állást az „új szakasz” (vagyis Nagy Imre politikája) mellett.
1956. június 7-én, 60. születésnapja alkalmából közel száz közéleti személyiség, író, újságíró, művész és tudós kereste fel őt otthonában (a jelenleg emlékházként funkcionáló Orsó utcai villában), hogy köszöntse az államférfit – másnap a kommunista állampárt határozatban ítélte el az „ellenzéki flottatüntetést”.
1956 őszén, a MEFESZ szegedi szervezetének alakuló ülésén megfogalmazódó pontokban, követelésekben már szerepelt, hogy Nagy Imrét óhajtják miniszterelnöknek.
Október 23-án a Budapesten tüntető tömeg követelte kormányfői kinevezését. A Kossuth téren, a Parlament ablakából elhangzó beszédében Nagy Imre bizalmat kért, s megoldást ígért. A tömeg bízott az egykori földosztó miniszterben, a reformokat s az igazság szelét hozó 1953-as miniszterelnökben |
(a beszéd elején mondott „Elvtársak!” megszólítás rossz hatása ellenére is).
Nagy Imre igen nehéz lelkiismereti helyzetben elvállalta a feladatot, október 24 hajnalán miniszterelnökké nevezték ki. A forradalom alatt mindvégig ellenzett mindenfajta erőszakot, politikai kibontakozásra törekedett – a nehéz kommunikációs helyzetben „lassan”, megfontoltan haladva. Egyeztetett, tárgyalt az értelmiség, a munkástanácsok, a fegyveres csoportok küldötteivel, s mindennapos egyeztetést folytatott a szovjet kormány Budapesten lévő képviselőivel (Mikojannal, Szuszlovval) is. A nap 24 órájából huszonnégyet dolgozott – több szívroham is érte ez idő alatt.
Október 28-án tűzszünetet hirdetett, s fellépett a szovjet csapatok kivonulásáért, 30-án bejelentette a többpártrendszert és koalíciós kormányt alakított – megvalósítva közjogilag is a forradalom és szabadságharc követeléseit. A magyar állam hivatalosan a forradalom követeléseinek képviselőjeként funkcionált, Nagy Imre miniszterelnökként a világ előtt nyíltan felvállalta az ügyet és a következményeket is.*4 Mindehhez (látszólag) bírta a Szovjetunió kormányának és pártjának támogatását.
A szovjet hadsereg visszaáramlásának (az orosz fél által hivatalosan tagadott) hírére 1956. november 1-jén Nagy Imre bejelentette az ország semlegességét, kilépését a Varsói Szerződésből, többször is az ENSZ és a Biztonsági Tanács segítségét és védelmét kérte.
A november 4-i szovjet intervenció hajnalán a Parlamenthez közeledő szovjet állambiztonsági alakulatok elől Tito (csalárd) hívására munkatársaival és családjaikkal a jugoszláv követségre távozott, mit sem sejtve a Hruscsov-Tito alkuról, a tervezett csapdáról. A követségen (társai, a jelenlévő MSZMP intéző bizottsági tagok együttes, lelkiismeretes mérlegelése után) többször visszautasította lemondását, az ellenkormány elismerését. November 22-én a Kádár-kormány hazug, hivatalos garanciájával hagyta el a követség épületét, a szovjet KGB fegyveresei elrabolták, majd a mátyásföldi KGB-laktanya után Romániába, Snagovba hurcolták társaival, családjaikkal.
Egyetlen beleegyező szó, mondat megmenthette volna életét – de Nagy Imre nem árulta el nemzetét, a forradalmat és honfitársait. |
A snagovi házi őrizetben (miközben magyar és román pártvezetők próbálták rávenni a meghátrálásra, sikertelenül) megírta feljegyzéseit, elemzéseit a forradalomról („Snagovi napló”), valamint befejezetlenül maradt életrajzát („Viharos emberöltő 1896 – 195...”).
1957 áprilisában (a Kádár-kormány, a szovjet és a román pártvezetés titkos paktuma alapján, immár hivatalosan is) letartóztatták és megbilincselve a budapesti Gyorskocsi utcai börtönbe szállították (társaival együtt). Családjaik túszok maradtak Romániában.
Az MSZMP KB 1957. december 21-i döntése alapján Nagy Imre ellen politikai pert indítottak. A koncepciós per vádjait mindvégig elutasította, kitartott a forradalom tisztasága, a nemzet függetlensége és saját elvei mellett. A magánzárkában egészsége komolyan megrendült, de keményen képviselte álláspontját – az utókornak vallott a tárgyaláson, minden apró részletet tisztázni igyekezett.
1958. június 15-én halálra ítélték – kegyelmet nem kért. Másnap, 1958. június 16-án hajnali 5 órakor (társaival, Maléter Pál hadügyminiszterrel és Gimes Miklós újságíróval együtt) kivégezték a budapesti Kozma utcai börtönben.
Itt, az udvaron hantolták el titokban. Holttestét kátránypapírban összedrótozva 1961-ben szállították át a közeli temető legszélső parcellájába, ahol bűnözők és elhullott állatkerti tetemek közé, arccal a föld felé (mint bűnözőket volt szokás, de itt az azonosíthatóság elkerülésére), Borbíró Piroska álnéven temették el.
Sírhelye 31 évig ismeretlen volt. Exhumálást követően 1989. június 16-án a budapesti Hősök-terén tartott gyászszertartás után társaival együtt temették el a Rákoskeresztúri Új Köztemető 301-es parcellájában – egész Magyarország és a világ főhajtásával kísérve. A Legfelsőbb Bíróság kimondta ártatlanságát, és 1996-ban az Országgyűlés törvényben örökítette meg nevét az utókor számára (melyet a mai alaptörvény már nem tartalmaz).
Nagy Imre meggyőződése és elvei, a haza és a forradalom mellett mindhalálig kitartott. Alakja erkölcsi példává és a nemzethez való hűség szimbólumává vált. |
*1 1989 tavaszán a szovjet állambiztonsági szerv, a KGB Grósz Károly magyar pártfőtitkár kérésére összeállított egy dossziét Nagy Imre emlékének lejáratása céljából. Miután itthon ('89-es nimbuszát megtörendő) azután nyomoztak, vajon Nagy Imre “nem volt-e zsidó”, megérkezett Moszkvából az ún. „Vologya-dosszié” – amely ugyan tartalmazott Nagy Imre által a '30-as években írott “jelentéseket”, minden külföldi személy által kötelezően összeállítandó “listákat”, de maga a dokumentum-együttes a nagyfokú tematikus kutatás ellenére sem tudott meggyőző bizonyítékokkal szolgálni Nagy Imre és a szovjet állambiztonság kapcsolatáról, és különösen nem e feltételezett tevékenység valamiféle “ártó” hatásairól.
A megítéléséhez tudnunk kell, hogy ha a Szovjetunióban az 1930-as években, a sztalinizmus kőkemény diktatúrájában az állambiztonségi szervek bekísértek és együttműködésre szólítottak fel egy ott élő emigránst, az ezt a szolgálatot nemigen tagadhatta meg – s mert válaszolt kérdéseikre, azontúl “együttműködőként” is tartották számon. Az elutasítás egyértelműen és túlzás nélkül életveszélyes volt, a tisztogatásban ezrek tűntek el örökre, köztük Nagy Imre barátai is.
Pártügye – beteg felesége pártengedély nélküli hazautazása, a szovjet állampolgárság elutasítása, állásvesztése, kizárása a pártból – , rövid letartóztatása, folyamatos megfigyelése egy feltételezhető vizsgálattal zárult, és 1938-tól már semmiféle “kapcsolatnak” nincs nyoma az aktákban, levéltárakban. A politikai folklór azonban időről időre előveszi ezt a témát – attól függően, hogy az aktuális politika mit kíván: értékelni vagy megtaposni a mártír miniszterelnök emlékét.
*2 1945 novemberében a Tildy-kormányban Nagy Imrét belügyminiszternek nevezték ki. Ismert, hogy Nagy igen nehezen hagyta ott az agrártárcát, s nehezen viselte a belügyes időszakot (ahol az akkor épp ott dolgozó Bibó Istvánnal diskurált olykor). De tette a kötelességét, végül három hónap után “gyengekezűsége” miatt váltották le.
Erre az időszakra esett a németek kitelepítését lehetővé tevő rendelkezések megszületése és ezeknek az aktuális belügyminiszter, Nagy Imre általi aláírása.
A győztes nagyhatalmak a potsdami konferencián a hazai “svábok”, németek kitelepítését együtt tárgyalták a Csehszlovákiából, illetve Lengyelországból kitelepítendő németekével. A megállapodás XIII. cikkelye alapján a magyar kormányt kötelezték arra, hogy a hazai német lakosságnak a fasiszta Németországgal együttműködő részét Németországba telepítse vissza. Az engedélyhez novemberben csatolt keretszám (max. 4-500 ezer fő) lehetővé tette a hazai németség akár teljeskörű kitelepítését is (akkoriban 380 ezer főre becsülték az itt élő, magukat németnek vallókat). A kitelepítések lebonyolítására Népgondozó Hivatalt állítottak fel idősebb Antall József vezetésével.
A németek hazatelepítése a más országokból elűzött magyar lakosság elhelyezésének részben “előfeltétele” is volt – rendszerint az elhagyott ingatlanokban helyezték el az ugyancsak szörnyű módon a környező országokból kitelepített honfitársainkat.
E ma már mindannyiunk által embertelennek ítélt történelmi tettet az adott világháborús politikai légkörben és környezetben elkerülhetetlennek tartották a nagyhatalmak.
*3 1950-ben élelmezési, 1952 januárjában begyűjtési miniszterré nevezték ki Nagy Imrét. Az óriási beszolgáltatási terhek miatt ezeket az éveket írjuk le a “padláslesöprések” időszakaként. Rákosiék nem hiába nevezték ki a hatalomba visszatérő Nagyot e területre – nyilvános önkritika helyett evvel kellett vezekelnie a hivatalos kommunista agrárpolitikától eltérő véleményeinek kifejtéséért, megnyilatkozásaiért.
Hiba volna azonban egyetlen embert felelőssé tenni a rendszer működéséért: a begyűjtési terv mértéke valójában az állampárt vezetőinek (s nem a miniszternek a) döntési kompetenciája volt, a terhek részletes meghatározásáért pedig az Országos Tervhivatal felelt.
A beszolgáltatás (először egy meghatározott kvótát alacsony áron az állam felé kellett teljesíteni, csak a megmaradt terményt lehetett piaci áron eladni) abban az időszakban majdnem szükségszerű volt a magyar városi lakosság és a megszálló szovjet hadsereg ellátásának biztosítása érdekében is. Az alacsony átvételi ár lehetővé tette az anyagiaknak a hidegháború által követelt hadi- és nehézipari fejlesztésére való átcsoportosítását. Nem lehet elfelejtkezni a II. világháború után az országra szakadt hatalmas jóvátételi kötelezettségek teljesítésének mérhetetlen terhéről sem.
Nagy Imre mihelyst önálló döntési jogköre lehetőséget ad számára (1953-1955) messzemenően enyhített a beszolgáltatási terheken – változtatott a túlzott iparosítás politikáján, megszüntette a kuláklistát, a beszolgáltatási hátralékokat eltörlte és lehetővé tette a tsz-ekből való kilépést is.
*4 Az 1956-os magyar forradalomnak és szabadságharcnak szüksége volt az ismert politikusra, Nagy Imrére, aki 1956-os miniszterelnökként a követelt és általa is vallott politikai nézetek, konkrét lépések állami szintű felvállalásával és végrehajtásával maradandót alkotott. Mindez a XX. századi Magyarország kiemelkedő emberi és politikai teljesítménye, amely nélkül a magyar forradalom és szabadságharc (rövid idejű) győzelme elképzelhetetlen lett volna.
Az egész világ előtt (jogilag is) értékelhető módon, legálisan, a forradalmárok és a szovjet állam által is támogatottan működő miniszterelnök (és kormány) nélkül a harc igen hamar és brutálisan elbukhatott volna a megszálló szovjet hadsereg hatalmas ereje folytán. Gondoljunk például az 1953-as kelet-berlini felkelésre, ahol nem volt “vezetője” az eseménynek, és ahol a szovjet megszálló hatalom szükségállapotot hirdetve szintén tankokkal-fegyverrel verte le a polgári lakosság felkelését. A megtorlás során mintegy 20 ezer személyt tartóztattak le, 3 ezer főt börtönbüntetésre ítéltek, 200 tüntető életét vesztette, 21 személyt pedig a statáriális bíróság halálra ítélt és kivégeztetett. Mégis, ma szinte alig tudunk e történelmi eseményről – ellentétben a magyar forradalommal, amely a szovjet rendszer elleni első nagy csataként jellemezve valóban világhíres.
Nagy Imre miniszterelnök elismert személye és munkája lehetővé tette, hogy „győzzön a forradalom”, a követelések teljesülhessenek, a konszolidáció elindulhasson – a szovjet fél árulásáról és nézeteinek, terveinek megváltozásáról sem Nagy Imre, sem a forradalmárok nem tehettek. Mindannyian a Szovjetunió birodalmi terveinek és működésének áldozataivá váltak.