Nagy Imre Emlékház

 KÉPGALÉRIA  FILMFELVÉTELEK  IDÉZETEK

NAGY IMRE MINISZTERELNÖK

csik ni header

Kaposváron született 1896. június 7-én, református keresztségben, szülei nincstelen uradalmi cselédek voltak. Szegénységben, egy földes padlójú szoba-konyhában nevelkedve a családban az elsőszülött fiú mellett két leánygyermek érte meg a felnőtt kort. Nagy Imre a gimnázium (édesapja állásvesztése, pénztelenségük miatti) félbehagyása után géplakatos segédlevelet szerzett, lakatosműhelyben és a földeken dolgozott. Később a kaposvári felső kereskedelmi iskolában folytatta tanulmányait, az anyagiak előteremtéséért mellette egy ügyvédi irodában dolgozott. 1914 végén kapta meg behívólevelét, s 1915 májusában, alig 19 évesen, egyenesen az iskolapadból vonult be katonai szolgálatra.
   Az I. világháborúban 1915-ben az olasz fronton harcolt, részt vett több isonzói csatában is, ahol megsebesült. Külhoni és hazai kórházi felépülése után tanfolyamot végezve géppuskás őrvezető lett. 1916-ban az orosz frontra, Galíciába vezényelték. Ismét megsebesült, hadifogságba esett és majd öt esztendeig a szibériai berezovkai hadifogolytáborban raboskodott. 1919-ben egy évig fizikai munkás volt a Bajkál-tó mellett, hajóépítő ács, kovács, favágó – éhhaláltól fenyegetve a puszta létéért küzdött. Visszakerülve a fogolytáborba csatlakozott a Vörös Hadsereghez, és harcolt az orosz polgárháborúban.

1920-ban belépett a magyar és az orosz kommunista pártba. A hadifogságban tanult meg jól oroszul, németül és franciául; itt ismerkedett meg a munkásmozgalom elvi alapjaival és történetével; itt vált meggyőződéses „baloldalivá”: egy egyenlőségelvű, igazságos emberi társadalom és a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” eszméjének elkötelezettjévé.


   Öt esztendő elteltével, 1921-ben térhetett haza Kaposvárra. Egy biztosítási cég alkalmazottja lett, mezőgazdasági biztosításokkal foglalkozott, így találkozott, tárgyalt a gazdákkal, megismerte problémáikat, de a nincstelen zsellérek világát is megtapasztalta. Párttagként részt vett a Szociáldemokrata Párt helyi csoportjának és a szakszervezetnek a munkájában, mintaszerű polgári életet élt. Megnősült, a kaposvári katolikus nagytemplomban oltár előtt feleségül vette Égető Máriát, egy helyi, neves szociáldemokrata család leányát; egy leánygyermekük született. A Szociáldemokrata Pártból (a Bethlen-Peyer paktum miatti) elvi ellentétei miatt kizárták, alapító tagja lett a Magyarországi Szocialista Munkáspártnak. A parasztok közt végzett szervezési munkái, földosztási tervei-elképzelései miatt rendőri felügyelet alá került, többször letartóztatták. Munkáját elvesztette, családját sem tudta eltartani, így 1928-ban Bécsbe emigrált. 1928–29-ben a kommunista párt falusi osztályának vezetőjeként illegálisan dolgozott Budapesten, a Parasztok Lapját szerkesztette, parasztpártot szeretett volna alapítani. Ekkor már jelentkeztek elvi ellentétei a kommunista pártvezetőkkel.
   1930-ban a Szovjetunióba, Moszkvába emigrált családjával. A KMP II. kongresszusán jobboldali, szociáldemokrata jellegű elhajlással vádolták, keményen tudtára adták: nézetei elítélendőek a kommunista pártban – így véleményét nyilvánosan vissza kellett vonnia. De a hazai munkanélküliség és rendőri felügyelet helyett a szovjet államban munkát, állást kapott: a Nemzetközi Agrárintézet (1930–1936), majd a Statisztikai Hivatal (1937–1938) munkatársa volt. Agrártémában nagyszámú cikket, tanulmányt és könyvet publikált magyar, orosz és német nyelven, írásai megjelentek a „Sarló és kalapács” és az „Új hang” című folyóiratokban. Beteg felesége „engedély nélküli” magyarországi hazalátogatása és a szovjet állampolgárság elutasítása miatt 1936-ban kizárták a pártból (rövid időre letartóztatták, állását is elvesztette), később, hosszas procedúra után visszavették. Már csak szerződéses állást kapott, helyzete ismét rosszra fordult.*1
   1940 elején a moszkvai rádió magyar szerkesztőségébe került.
   A Szovjetunió elleni támadás után azonnal jelentkezett a Vörös Hadseregbe (1941. július 7-én áll szolgálatba), egy belügyi csoportban a frontvonalak mögötti diverzáns partizánharcra készítették fel – de bevetésre sosem küldték, az akció elmaradt. A II. világháború idején a moszkvai rádió magyar nyelvű adásainak szerkesztője, majd a grúziai Tbilisziből sugárzó Kossuth Rádió főszerkesztője volt. Családja Moszkvában vészelte át a bombatámadásokat, majd Szibériába telepítették ki feleségét és kislányát – csak a háború végén egyesülhetett ismét a család.
   1944 végén, mint a magyarországi földreform tervének kidolgozója, a Magyar Kommunista Párt egyik vezetőjeként tért haza családjával Debrecenbe majd Budapestre.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány földművelésügyi minisztereként nevéhez fűződik az 1945-ös földreform megalkotása és végrehajtása – saját álmát, fiatalkori nincstelen sorstársainak földhöz juttatását váltotta valóra.


   1945. március 29-én Pusztaszeren, a Pallavicini birtokon az ő beszédével indult a földek kiosztása; „földosztó miniszterként” hamarosan nagy népszerűségre tett szert.
   Az MKP Politikai Bizottságának és Központi Vezetőségének is tagja lett.
   Az 1945. novemberi választások után a Tildy-kormányban belügyminiszter lett, de három hónap után „gyengekezűsége” miatt eltávolították.*2
   A pártban és az életben agrárkérdésekkel foglalkozott tovább – 1948 szeptemberétől a Közgazdaság-tudományi Egyetem professzoraként (egyetemi tanárként) az agrárpolitikai tanszéket vezettte; 1949–1950-ben párhuzamosan a gödöllői Agrártudományi Egyetemen és a zsámbéki Mezőgazdasági Akadémián is oktatott agrárpolitikát. Jelentős tanítványi köre alakult ki. A Magyar Tudományos Akadémiának is tagja lett.
   Közben, 1947–1949 között az országgyűlés elnöki posztját töltötte be.
   Mind politikusként, mind szakemberként ellenezte az erőszakos kollektivizálást, agrárnézetei eltértek a kommunista pártétól. Véleménye, írásai, vitái folytán az 1949. szeptemberi MDP Központi Vezetőség ülésén „opportunista, szövetkezetesítés elleni nézetei miatt” a Politikai Bizottságból kizárták. A „szélre állítás” nem tartott sokáig: 1950. június 1-től az MDP KV újonnan szervezett Adminisztratív Osztályának vezetője, 1950 végétől élelmezési, 1952 januárjától begyűjtési miniszter, majd az év végén miniszterelnök-helyettes lett.*3
   1953. július 4-től az ország miniszterelnöke. Kormányprogramját ismertető (a magyar politikai média első nagy hatású eseményeként jellemezhető) parlamenti beszéde, melyet a rádió közvetített és országosan hallgatta a lakosság (melyet meg is ismételtek) – , a kortársak visszaemlékezései szerint hihetetlenül felszabadító hatású volt.
   Az „új szakasz” -ban jelentős reformokat valósított meg – szakított a túlzott iparosítással és az erőszakos kollektivizálással,

több tízezer ember előtt nyitotta ki a munkatáborok, börtönök kapuját (bezáratta pld. a recski tábort), megszüntette a kitelepítést, a kuláklistát (a beszolgáltatási hátralékokat eltörölte), meghirdette az Alkotmányban rögzített jogrend és törvényesség betartását, a vallási toleranciát, fellépett a személyi kultusz és a rendőri túlkapások ellen. Az ÁVH-t a Belügyminisztérium felügyelete alá vonatta.


   Átfogó politikai és gazdasági reformot indított el (élet-színvonal emelést hajtott végre, béreket emelt és árakat csökkentett, lehetővé tette a magánkisipar működését és a termelőszövetkezetekből való kilépést, csökkentette a beszolgáltatások mértékét stb.). Korlátozott közkegyelmi rendelete mintegy 750 000 embert érintett. Megkezdődött a konstruált perek felülvizsgálata is, az ártatlanul elítéltek vagy kivégzettek rehabilitálása. Közeledve a fő felelős, Rákosi Mátyás megnevezéséhez, érthetően egyre élénkebb hatalmi harcok dúltak Rákosiék és az „új szakasz” hívei közt. Nagy Imre 1954 októberében létrehozta a Hazafias Népfrontot, melyben pártonkívüliekkel próbálta erősíteni reformpolitikáját.
A belső ellenzék, Rákosi és hívei, s ismét megnyert támogatójuk, Moszkva, mindezt már nem tűrte. A Szovjet Kommunista Párt KB Elnöksége 1955 elején már bírálta az addig elismert Nagy Imrét és az új szakasz politikáját, követelve tőle a nyilvános önkritikát „a pártot és a szocializmust fenyegető jobboldali elhajlásáért”. Nagyot 1955 februárjában szívinfarktus érte, otthoni betegágyában már szinte házi őrizetben tartották. 1955 áprilisában leváltották minden állami és párttisztségéből, kizárták a pártból, köteles volt lemondani mind országgyűlési képviselői mandátumáról, mind népfront elnökségi tagságáról, megfosztották akadémiai tagságától és egyetemi katedrájától is. Nyugdíjasként, a szemközti lakásból a belügyminisztérium titkosügynökei által megfigyelt beteg emberként kezdte belső emigrációját.

Nagy Imre első miniszterelnökségének szűk idejében a korszak egyetlen pozitív gazdasági és politikai programját alkotta meg és igyekezett megvalósítani – a visszatérő Rákosi-éra, aztán a Kádár-rendszer tökéletes hallgatással feledtette e programot. A kommunistaellenes hangulat 1989 óta sem engedi ennek a pozitív reform-időszaknak a társadalmi köztudatba való beemelését.


   1955 tavaszától Nagy Imre akaratán kívül tekintélyes alakja lett az ellenzéknek. Titokban terjesztett írásaiban, később tanulmányaiban erőteljesen bírálta a sztálinista rendszert, a személyi kultuszt és diktatúrát, síkra szállt a nemzeti függetlenségért, önrendelkezésért, az ország katonai tömbökön kívüli státuszáért.
   Kialakul körülötte az úgynevezett „Nagy Imre-kör”, ugyanakkor ő maga semmiféle politikai akcióban nem vállalt szerepet.
   1955 nyarán bizottság alakult a volt kormányfő „ügyének” kivizsgálására, és az államvédelem is megkezdte a nyomozást. Az év őszén 59 párttag értelmiségi, írók, újságírók, művészek Memorandumban foglaltak állást az „új szakasz” (vagyis Nagy Imre politikája) mellett.
   1956. június 7-én, 60. születésnapja alkalmából közel száz közéleti személyiség, író, újságíró, művész és tudós kereste fel őt otthonában (a jelenleg emlékházként funkcionáló Orsó utcai villában), hogy köszöntse az államférfit – másnap a kommunista állampárt határozatban ítélte el az „ellenzéki flottatüntetést”.
   1956 őszén, a MEFESZ szegedi szervezetének alakuló ülésén megfogalmazódó pontokban, követelésekben már szerepelt, hogy Nagy Imrét óhajtják miniszterelnöknek.

Október 23-án a Budapesten tüntető tömeg követelte kormányfői kinevezését. A Kossuth téren, a Parlament ablakából elhangzó beszédében Nagy Imre bizalmat kért, s megoldást ígért. A tömeg bízott az egykori földosztó miniszterben, a reformokat s az igazság szelét hozó 1953-as miniszterelnökben

(a beszéd elején mondott „Elvtársak!” megszólítás rossz hatása ellenére is).
   Nagy Imre igen nehéz lelkiismereti helyzetben elvállalta a feladatot, október 24 hajnalán miniszterelnökké nevezték ki. A forradalom alatt mindvégig ellenzett mindenfajta erőszakot, politikai kibontakozásra törekedett – a nehéz kommunikációs helyzetben „lassan”, megfontoltan haladva. Egyeztetett, tárgyalt az értelmiség, a munkástanácsok, a fegyveres csoportok küldötteivel, s mindennapos egyeztetést folytatott a szovjet kormány Budapesten lévő képviselőivel (Mikojannal, Szuszlovval) is. A nap 24 órájából huszonnégyet dolgozott – több szívroham is érte ez idő alatt.
   Október 28-án tűzszünetet hirdetett, s fellépett a szovjet csapatok kivonulásáért, 30-án bejelentette a többpártrendszert és koalíciós kormányt alakított – megvalósítva közjogilag is a forradalom és szabadságharc követeléseit. A magyar állam hivatalosan a forradalom követeléseinek képviselőjeként funkcionált, Nagy Imre miniszterelnökként a világ előtt nyíltan felvállalta az ügyet és a következményeket is.*4 Mindehhez (látszólag) bírta a Szovjetunió kormányának és pártjának támogatását.
   A szovjet hadsereg visszaáramlásának (az orosz fél által hivatalosan tagadott) hírére 1956. november 1-jén Nagy Imre bejelentette az ország semlegességét, kilépését a Varsói Szerződésből, többször is az ENSZ és a Biztonsági Tanács segítségét és védelmét kérte.
   A november 4-i szovjet intervenció hajnalán a Parlamenthez közeledő szovjet állambiztonsági alakulatok elől Tito (csalárd) hívására munkatársaival és családjaikkal a jugoszláv követségre távozott, mit sem sejtve a Hruscsov-Tito alkuról, a tervezett csapdáról. A követségen (társai, a jelenlévő MSZMP intéző bizottsági tagok együttes, lelkiismeretes mérlegelése után) többször visszautasította lemondását, az ellenkormány elismerését. November 22-én a Kádár-kormány hazug, hivatalos garanciájával hagyta el a követség épületét, a szovjet KGB fegyveresei elrabolták, majd a mátyásföldi KGB-laktanya után Romániába, Snagovba hurcolták társaival, családjaikkal.

Egyetlen beleegyező szó, mondat megmenthette volna életét – de Nagy Imre nem árulta el nemzetét, a forradalmat és honfitársait.

   A snagovi házi őrizetben (miközben magyar és román pártvezetők próbálták rávenni a meghátrálásra, sikertelenül) megírta feljegyzéseit, elemzéseit a forradalomról („Snagovi napló”), valamint befejezetlenül maradt életrajzát („Viharos emberöltő 1896 – 195...”).
   1957 áprilisában (a Kádár-kormány, a szovjet és a román pártvezetés titkos paktuma alapján, immár hivatalosan is) letartóztatták és megbilincselve a budapesti Gyorskocsi utcai börtönbe szállították (társaival együtt). Családjaik túszok maradtak Romániában.
   Az MSZMP KB 1957. december 21-i döntése alapján Nagy Imre ellen politikai pert indítottak. A koncepciós per vádjait mindvégig elutasította, kitartott a forradalom tisztasága, a nemzet függetlensége és saját elvei mellett. A magánzárkában egészsége komolyan megrendült, de keményen képviselte álláspontját – az utókornak vallott a tárgyaláson, minden apró részletet tisztázni igyekezett.
   1958. június 15-én halálra ítélték – kegyelmet nem kért. Másnap, 1958. június 16-án hajnali 5 órakor (társaival, Maléter Pál hadügyminiszterrel és Gimes Miklós újságíróval együtt) kivégezték a budapesti Kozma utcai börtönben.
   Itt, az udvaron hantolták el titokban. Holttestét kátránypapírban összedrótozva 1961-ben szállították át a közeli temető legszélső parcellájába, ahol bűnözők és elhullott állatkerti tetemek közé, arccal a föld felé (mint bűnözőket volt szokás, de itt az azonosíthatóság elkerülésére), Borbíró Piroska álnéven temették el.
   Sírhelye 31 évig ismeretlen volt. Exhumálást követően 1989. június 16-án a budapesti Hősök-terén tartott gyászszertartás után társaival együtt temették el a Rákoskeresztúri Új Köztemető 301-es parcellájában – egész Magyarország és a világ főhajtásával kísérve. A Legfelsőbb Bíróság kimondta ártatlanságát, és 1996-ban az Országgyűlés törvényben örökítette meg nevét az utókor számára (melyet a mai alaptörvény már nem tartalmaz).

Nagy Imre meggyőződése és elvei, a haza és a forradalom mellett mindhalálig kitartott. Alakja erkölcsi példává és a nemzethez való hűség szimbólumává vált.



*1 1989 tavaszán a szovjet állambiztonsági szerv, a KGB Grósz Károly magyar pártfőtitkár kérésére összeállított egy dossziét Nagy Imre emlékének lejáratása céljából. Miután itthon ('89-es nimbuszát megtörendő) azután nyomoztak, vajon Nagy Imre “nem volt-e zsidó”, megérkezett Moszkvából az ún. „Vologya-dosszié” – amely ugyan tartalmazott Nagy Imre által a '30-as években írott “jelentéseket”, minden külföldi személy által kötelezően összeállítandó “listákat”, de maga a dokumentum-együttes a nagyfokú tematikus kutatás ellenére sem tudott meggyőző bizonyítékokkal szolgálni Nagy Imre és a szovjet állambiztonság kapcsolatáról, és különösen nem e feltételezett tevékenység valamiféle “ártó” hatásairól.
   A megítéléséhez tudnunk kell, hogy ha a Szovjetunióban az 1930-as években, a sztalinizmus kőkemény diktatúrájában az állambiztonségi szervek bekísértek és együttműködésre szólítottak fel egy ott élő emigránst, az ezt a szolgálatot nemigen tagadhatta meg – s mert válaszolt kérdéseikre, azontúl “együttműködőként” is tartották számon. Az elutasítás egyértelműen és túlzás nélkül életveszélyes volt, a tisztogatásban ezrek tűntek el örökre, köztük Nagy Imre barátai is.
   Pártügye – beteg felesége pártengedély nélküli hazautazása, a szovjet állampolgárság elutasítása, állásvesztése, kizárása a pártból – , rövid letartóztatása, folyamatos megfigyelése egy feltételezhető vizsgálattal zárult, és 1938-tól már semmiféle “kapcsolatnak” nincs nyoma az aktákban, levéltárakban. A politikai folklór azonban időről időre előveszi ezt a témát – attól függően, hogy az aktuális politika mit kíván: értékelni vagy megtaposni a mártír miniszterelnök emlékét.

*2 1945 novemberében a Tildy-kormányban Nagy Imrét belügyminiszternek nevezték ki. Ismert, hogy Nagy igen nehezen hagyta ott az agrártárcát, s nehezen viselte a belügyes időszakot (ahol az akkor épp ott dolgozó Bibó Istvánnal diskurált olykor). De tette a kötelességét, végül három hónap után “gyengekezűsége” miatt váltották le.
   Erre az időszakra esett a németek kitelepítését lehetővé tevő rendelkezések megszületése és ezeknek az aktuális belügyminiszter, Nagy Imre általi aláírása.
   A győztes nagyhatalmak a potsdami konferencián a hazai “svábok”, németek kitelepítését együtt tárgyalták a Csehszlovákiából, illetve Lengyelországból kitelepítendő németekével. A megállapodás XIII. cikkelye alapján a magyar kormányt kötelezték arra, hogy a hazai német lakosságnak a fasiszta Németországgal együttműködő részét Németországba telepítse vissza. Az engedélyhez novemberben csatolt keretszám (max. 4-500 ezer fő) lehetővé tette a hazai németség akár teljeskörű kitelepítését is (akkoriban 380 ezer főre becsülték az itt élő, magukat németnek vallókat). A kitelepítések lebonyolítására Népgondozó Hivatalt állítottak fel idősebb Antall József vezetésével.
   A németek hazatelepítése a más országokból elűzött magyar lakosság elhelyezésének részben “előfeltétele” is volt – rendszerint az elhagyott ingatlanokban helyezték el az ugyancsak szörnyű módon a környező országokból kitelepített honfitársainkat.
   E ma már mindannyiunk által embertelennek ítélt történelmi tettet az adott világháborús politikai légkörben és környezetben elkerülhetetlennek tartották a nagyhatalmak.

*3 1950-ben élelmezési, 1952 januárjában begyűjtési miniszterré nevezték ki Nagy Imrét. Az óriási beszolgáltatási terhek miatt ezeket az éveket írjuk le a “padláslesöprések” időszakaként. Rákosiék nem hiába nevezték ki a hatalomba visszatérő Nagyot e területre – nyilvános önkritika helyett evvel kellett vezekelnie a hivatalos kommunista agrárpolitikától eltérő véleményeinek kifejtéséért, megnyilatkozásaiért.
   Hiba volna azonban egyetlen embert felelőssé tenni a rendszer működéséért: a begyűjtési terv mértéke valójában az állampárt vezetőinek (s nem a miniszternek a) döntési kompetenciája volt, a terhek részletes meghatározásáért pedig az Országos Tervhivatal felelt.
   A beszolgáltatás (először egy meghatározott kvótát alacsony áron az állam felé kellett teljesíteni, csak a megmaradt terményt lehetett piaci áron eladni) abban az időszakban majdnem szükségszerű volt a magyar városi lakosság és a megszálló szovjet hadsereg ellátásának biztosítása érdekében is. Az alacsony átvételi ár lehetővé tette az anyagiaknak a hidegháború által követelt hadi- és nehézipari fejlesztésére való átcsoportosítását. Nem lehet elfelejtkezni a II. világháború után az országra szakadt hatalmas jóvátételi kötelezettségek teljesítésének mérhetetlen terhéről sem.
   Nagy Imre mihelyst önálló döntési jogköre lehetőséget ad számára (1953-1955) messzemenően enyhített a beszolgáltatási terheken – változtatott a túlzott iparosítás politikáján, megszüntette a kuláklistát, a beszolgáltatási hátralékokat eltörlte és lehetővé tette a tsz-ekből való kilépést is.

*4 Az 1956-os magyar forradalomnak és szabadságharcnak szüksége volt az ismert politikusra, Nagy Imrére, aki 1956-os miniszterelnökként a követelt és általa is vallott politikai nézetek, konkrét lépések állami szintű felvállalásával és végrehajtásával maradandót alkotott. Mindez a XX. századi Magyarország kiemelkedő emberi és politikai teljesítménye, amely nélkül a magyar forradalom és szabadságharc (rövid idejű) győzelme elképzelhetetlen lett volna.
   Az egész világ előtt (jogilag is) értékelhető módon, legálisan, a forradalmárok és a szovjet állam által is támogatottan működő miniszterelnök (és kormány) nélkül a harc igen hamar és brutálisan elbukhatott volna a megszálló szovjet hadsereg hatalmas ereje folytán. Gondoljunk például az 1953-as kelet-berlini felkelésre, ahol nem volt “vezetője” az eseménynek, és ahol a szovjet megszálló hatalom szükségállapotot hirdetve szintén tankokkal-fegyverrel verte le a polgári lakosság felkelését. A megtorlás során mintegy 20 ezer személyt tartóztattak le, 3 ezer főt börtönbüntetésre ítéltek, 200 tüntető életét vesztette, 21 személyt pedig a statáriális bíróság halálra ítélt és kivégeztetett. Mégis, ma szinte alig tudunk e történelmi eseményről – ellentétben a magyar forradalommal, amely a szovjet rendszer elleni első nagy csataként jellemezve valóban világhíres.
   Nagy Imre miniszterelnök elismert személye és munkája lehetővé tette, hogy „győzzön a forradalom”, a követelések teljesülhessenek, a konszolidáció elindulhasson – a szovjet fél árulásáról és nézeteinek, terveinek megváltozásáról sem Nagy Imre, sem a forradalmárok nem tehettek. Mindannyian a Szovjetunió birodalmi terveinek és működésének áldozataivá váltak.

Vissza a lap tetejére

NAGY IMRE – KÉPGALÉRIA

Nagy Imre Filmfelvételek

NAGY IMRE - IDÉZETEK

Pusztaszer, 1945. március 29.

   „Magyar testvéreim! [...] Eljöttem együtt örvendezni veletek. Valóra válik a föld népének évszázados álma: azé lesz a föld, aki megműveli. [...] Ma, idestova száz esztendővel azután, hogy Kossuth apánk kibontotta a szabadságharc zászlaját, új honfoglalásra indul el a magyar föld dolgos népe, hogy birtokba vehesse ősi jussát.”

csik
Házelnöki székfoglaló beszéd – Parlament, 1947. szeptember 16.

   „Tisztelt Országgyűlés! Mély megilletődéssel foglalom el ezt a helyet, ahova engem, a nép egyszerű fiát, a személyem iránt megnyilvánuló bizalom emelt. Első gondolatom, hogy ebben a magas és kitüntető méltóságban hűséggel, becsülettel és önzetlenül minden erőmet és szerény képességemet maradéktalanul a haza felvirágzásának, a dolgozó nép felemelkedésének szolgálatába állítsam. [...]
   A magyar nép a felszabadulás óta fényes bizonyítékát adta élniakarásának. De nagy erőfeszítésekre csak akkor képes, ha a nemzet egységét nem bontják meg belső egyenetlenségek, ha tetterejét nem vonják el az alkotómunkától áldatlan belső küzdelmek. A magyar nép millióinak leghőbb vágya, hogy végre eljöjjön számukra az az idő, amikor becsületes munkájuknak élhetnek, és munkájuk gyümölcsét zavartalanul élvezhetik. Ez a magyar nép akarata, és szerény véleményem szerint ennek megvalósítása a tisztelt Ház legnagyobb feladata. [...] Roppant felelősséget ró ez valamennyiünkre. Szeretném, ha ezt az országgyűlés minden tagja, pártállásra való tekintet nélkül, a koalícióban és az ellenzékben egyaránt átérezné. Mert okulva a múlton, egy pillanatra se tévesszük szem elől, hogy ha nem hat át valamennyiünket a felelősségérzet a dolgozó népmilliók demokratikus törekvéseinek megvalósítása iránt, ha az egyetemes, nagy nemzeti érdekeken a kicsinyes önzés, az egyéni vagy pártérdekek lennének úrrá, ha nem a szebb jövő nemes feladatai foglalkoztatnának itt mindenkit, hanem a sötét múlt visszatérő kisérteteivel kellene viaskodnunk – munkánk meddő lenne, és ez a törtvényhozó testület nem a munka parlamentje, hanem terméketlen viták és áldatlan harcok színtere lenne, mérhetetlen kárára az országnak. [...] A demokrácia híve vagyok és éppen ezért szeretném, ha az eredményes munkához szükséges nyugodt légkört nem a házszabályok szigorával kellene biztosítanom, hanem a parlamentáris önfegyelem teremtené meg a higgadt, szenvedélymentes tanácskozás és a pártok közötti békés együttműködés alapját, ami az ország annyira óhajtott belső békéjének is előfeltétele. [...]
   Tisztelt Országgyűlés! Mint a magamkorabeli emberek mondani szokták: Kenyerem javát már megettem. Túl vagyok az élet delén, amely nem kényeztetett el. Mint a nép fia, osztoztam annak bújában-bajában. De a legnehezebb időkben is a legnagyobb erőt mindig belőle merítettem. Ebben a magas méltóságban sem fogok elszakadni tőle. Igérem, hű fia leszek a hazának és önzetlen, becsületes szolgája a magyar népnek!”

Parlament

Beszéd – Kapuvár, 1948. április 18.

   „Nemzeti egység a jelszavunk, ezzel indultunk el Debrecenből. A nemzeti egység hatalmas szolgálatokat tett a magyar népnek. [...] Ez lesz az erőnk, amely hivatva lesz felemelkedésünk útját tovább egyengetni. [...] Egységben az erő. Régi nagy igazság ez, és végre ennek az igazságnak tudatára ébredtünk. A régi, ősi átok megszűnt. A magyar nem marakodik, gyűlölködik egymás közt. [...] Ez az összefogás véget vet az átoknak, és létrejön a magyar nemzeti egység, amely minden magyar erejét egy célra, az ország újjáépítésére tömöríti. Kossuth, Petőfi, Táncsics szellemében jön létre ez az egység. 1848 hagyományai adják a programját. [...] Ez a nagy, hatalmas nemzeti egység viszi győzelemre a mi ügyünket, a magyar szabadság ügyét!”

csik
Centenáriumi beszéd – Parlament, 1948. március 15.

   „1848 márciusa! Van-e magyar hazafi, kinek szíve ne dobbanna lelkesebben e nagy időre emlékezvén?
   Kossuth, Táncsics, Petőfi! Van-e igaz magyar hazafi, kinek orcáját ne gyújtaná pirosra a nemzeti büszkeség érzése e nevek hallatán? [...] Az európai történelem viharzása során századokra alámerült magyar nép 1848-ban a kor haladó eszméivel újra magasba emelkedett és csodálatos, hősi küzdelemben a szabadságszerető népek élére került. Bizonyságát adta annak, hogy a haladás, a népszabadság és a humanizmus magasztos eszméiért vívott áldozatos küzdelemben egy maroknyi nép is naggyá és dicsővé tud lenni!”

csik


A FÜGGETLENSÉGI NYILATKOZAT SZÁZÉVES ÉVFORDULÓJÁN
– DEBRECENI NAGYTEMPLOM, 1949. ÁPRILIS 14.


   „Idezarándokoltunk száz évvel előtti nagy nemzeti elhatározásunk színhelyére, hogy újra hitet tegyünk legnagyobb nemzeti kincsünk, függetlenségünk mellett. [...] Idezarándokoltunk, hogy megfogadjuk: függetlenségünkre úgy vigyázunk, mint a szemünk világára, és ha kell, utolsó csepp vérünkig védelmezzük!”

csik
Kormányprogram beszéd – Parlament, 1953. július 4.


   „A kormány helyesnek és szükségesnek tartja a termelőszövetkezeti mozgalom lassítását, és az önkéntesség betartása érdekében lehetővé fogja tenni, hogy azok, [...] akik vissza akarnak térni az egyéni gazdálkodáshoz [...] a gazdasági év végén kiléphessenek a termelőszövetkezetekből. Ezen túlmenően engedélyezni fogja az olyan termelőszövetkezetek feloszlatását, ahol a tagság többsége ezt kívánja.
   [...] a kuláklistát meg kell szüntetni. [...] A kormány elsőrendű feladatának tekinti az egyéni gazdaságok termelésének felkarolását.”
   „szabadon kell bocsátani mindazokat, akiknek bűne nem olyan súlyos, hogy szabadlábra helyezésük [...] a közbiztonságot veszélyeztetné [...] A kormány egyidejűleg megszünteti az internálás intézményét, az internálótáborokat pedig feloszlatja.”
   „A bírósági és kihágási eljárások nagy száma, a széles körben alkalmazott adminisztratív módszerek, [...] a begyűjtés, az adóbehajtás, a kuláklista, a tagosítások terén elkövetett tömeges túlkapások és visszaélések [...] megkeserítik [...] a nép életét. A törvényesség megszilárdítása a kormány egyik legsürgősebb feladata. ”
   „Nagyobb türelmességet kell tanúsítani vallási kérdésekben [...] kényszerítő eszközök alkalmazását a kormány elítéli, és nem fogja tűrni.”
   „[...] arra készteti a kormányt, hogy helyt adjon a magánvállalkozásnak, és lehetővé tegye [...] iparengedélyek kiadását, ugyanakkor biztosítsa számukra az iparűzéshez szükséges feltételeket: az áruellátást, hitelt stb.”

csik
A Hazafias Népfront alakuló ülése – Budapest, 1954. október 23.


   „A honszeretet történelem formáló erejét érezzük itt, e teremben. Kilenc és fél millió magyar szívének együttdobbanását, kilenc és fél millió magyar lelkének együtt lelkesedését [...] népünk boldogságáért és szabad életéért, hazánk felvirágzásáért és függetlenségéért, országunk békéjéért [...] S ha valaki megkérdezi, mi is hát a Hazafias Népfront, íme a válaszunk: ez a Hazafias Népfront! [...] Beteljesül az a költői gondolat, hogy ha a föld isten kalapja, nagyszerű dolgos népünk két keze munkája nyomán drága hazánk lesz a legszebb bokréta rajta!”

Pipacsok

Októberi jegyzet, 1956


   „Ameddig véges szellemi és fizikai erőmből futja, küzdök. Soha nem leszek közömbös, kishitű vagy lemondó. [...] Ha magamra maradok is itt – vállalom.”
Levél D. F.-nek – KGB-laktanya, Mátyásföld, 1956. november 22.

   „[...] én Magyarországot önként el nem hagyom, legfeljebb elhurcolhatnak [...] politikai magatartásomról csak mint szabad és független ember fogok nyilatkozni.”

csik
„Gondolatok, emlékezések” jegyzet – Snagov, 1956-57

   „Elárultam, de nem az eszmét, hanem a rendszert, amely elárulta az eszmét. [...] Amiként a múltban sem voltam, most sem vagyok áruló...”

   „A magyar nép ellen, nemzeti érzései, becsülete és önérzete ellen a legalávalóbb, a leghazugabb vád az ellenforradalmiság vádja. Ez az egész nemzet arculcsapása. [...] A magyarországi szovjet megszállást és annak fedezésére ürügyül kellett kitalálni a magyar „ellenforradalomról” szóló mesét. Magyarországon nem volt ellenforradalom.”

   „Rövid pár nap alatt a fegyveres harc nemzeti fegyveres felkeléssé fejlődött, széles néptömegek részvételével [...] hatalmas népmozgalommá dagadt. [...] A forradalom szervezésére és irányítására mindenütt nemzeti vagy forradalmi bizottságok, munkástanácsok alakultak. Egységessé váltak a forradalom célkitűzései és jelszavai, amelyek a nemzeti függetlenség, szuverenitás, egyenjogúság és be nem avatkozás elvét juttatták kifejezésre. Ezek a követelések, amelyek a forradalmi felkelés, a nemzeti szabadságharc progresszív tartalmát képezték, és szorosan összeforrtak a szocialista vívmányok védelmével és a szocialista demokratizmus kiterjesztésének követelésével, mélyen bent gyökereztek a legszélesebb néptömegekben. [...] jogos nemzeti követelések voltak, amelyeket régen meg kellett volna oldani.”

   „A magyar tragédiának az a lényege, hogy a szocializmus és a nemzeti függetlenség eszméje szembekerültek egymással. [...] Nálunk – nem a magyar kommunisták és nem a magyar nép hibájából – fegyveres harcra került sor. [...] Az SZKP és a szovjet kormány vezetése nyilván orosz nagyhatalmi sovinizmusból [...] ragaszkodik az ideológiai, politikai és állami függőségnek azokhoz a formáihoz, amelyek Sztálin alatt fejlődtek ki.”

   „[a tömegek] olyan pártvezetés ellen léptek fel, [...] amely a pártban diktatúrát valósított meg [...] amely szembefordult a néppel, terror-uralmat teremtett, a törvénytelenségek tömegét követte el, elárulta az ország elemi érdekeit, függetlenségét – magyarán mondva hazaáruló volt. [...] Az ilyen vezetés és az ilyen párt elleni fellépés [...] nem bűn, hanem erény.”

   „Élesen felmerült az egypártrendszer vagy a többpártrendszer kérdése. [...] A szocializmus nem ismer olyan elvet, amely az egypártrendszert a népi demokrácia vagy a szocializmus ismérvévé mondaná ki. [...] A népi demokráciának olyan válfajai is lesznek, amelyben a többpártrendszer lesz az uralkodó. [...] Igenis van és lennie kell többpártrendszerű népi demokráciának. [...] Nálunk az egypártrendszer válságba jutott, s megtettük a kezdeti lépéseket a többpártrendszerű népi demokrácia kialakítására. [...] A társadalom demokratikus alapjai, amelyen a szocializmus felé előre haladhatunk, biztosabbnak és szilárdabbnak látszik a többpártrendszerű állami és társadalmi berendezkedés mellett.”

   „A Varsói Szerződés felmondásának, a szovjet csapatok kivonásának, a semlegesség kinyilatkoztatásának és a többpártrendszerű demokráciának a kinyilatkoztatása megteremtette azt az alapot, amelyiken helyreállhatott a nyugalom, konszolidálódhatott a politikai és a gazdasági élet, ahonnan újra elindulhattunk volna a felemelkedés útján. Ez nem ellenforradalmi, hanem demokratikus alap.”

   „A munkásosztály másik általános követelése volt a munkástanácsok elismerése. Ezeket nagy vívmánynak tekintette, amelyeknek fontos szerepet szánt az ország gazdasági rendszerében, és biztosítékát látta bennük annak, hogy [...] biztosítja a maga számára az ország vezetésében való és őt megillető helyet [...] a hatalom új, sajátos formája és szerve jött volna létre, amely [...] szilárdabb alapokra, a munkásosztályra építette volna a népi hatalmat [...] a magyar proletariátust valóban az ország urává, a hatalom letéteményesévé tette volna.”

   „Egy népnek nemzeti léte fő feltételeiért, nemzeti eszméiért folyó harca, amelynek zászlajára a függetlenség, szabadság, egyenjogúság van írva [...] nem lehet ellenforradalom. Ez a harc – nemzeti forradalmi felkelés.”

   „Azok után, hogy még soha senki úgy meg nem sértette a magyar népet nemzeti önérzetében és becsületében, mint a november 4-ét követő események során, lehet-e a mai vezetés méltó képviselője a nemzeti gondolatnak és méltóságnak? [...] A tények ereje bizonyítja, hogy nem, mert szolgalelküségük nem ismer határt. Senki sem mossa le róluk a hazaárulás jogos vádját. [...] A magyar nemzeti tragédia Rákosival indult és Kádárral teljesedett be. Olyan bűnt követett el a nemzet ellen, amelyet ő már nem tehet jóvá soha: hazaáruló.”

   „Az objektív tények és a történelmi igazság fényénél láthatjuk, miért volt szükség az „ellenforradalmiság” hazug koncepciójára. Azért, hogy ezzel indokolja és magyarázza a szovjet kormány és az SZKP a semmivel sem indokolható és meg nem magyarázható fegyveres beavatkozást, az ország megszállását, a törvényes kormány elleni összeesküvést és annak fegyveres elűzését.”

Storm

A per – Budapest, Gyorskocsi utcai börtön, 1958. június 14.

   „[...] Az ügyész úr vádbeszédében reám a legsúlyosabb, tehát a halálbüntetés kiszabását javasolta. Többek között azzal indokolta, hogy a nemzet nem tud elfogadni olyan ítéletet, amely könyörületes lenne. Sorsomat tehát a nemzet kezébe teszem.”

csik
A per – Budapest, Gyorskocsi utcai börtön, 1958. június 15.

   „Engedje meg az igen tisztelt Népbírósági Tanács, (hogy) pár szóval indokoljam a kegyelmi kérdéssel kapcsolatos álláspontomat. A halálos ítéletet, amelyet rám az igen tisztelt Népbírósági Tanács kirótt, én a magam részéről igazságtalannak tartom, indoklását nem tartom megalapozottnak, és ezért a magam részéről – bár tudom azt, hogy fellebbezésnek helye nincs – elfogadni nem tudom. Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell. Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.”


Vissza a lap a tetejére

MTA Nagy Imre Emlékház
1026 Budapest, Orsó u. 43
Tel./fax: 06-1-392-5011, 06-1-392-5012

TÉRKÉP

NYITVA TARTÁS

ALAPÍTVÁNY

FACEBOOK OLDAL

MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA

KIEMELT FÉNYKÉPEK