GYŐZELEM NAPI MEGEMLÉKEZÉSÜNK KÉPEI

Az előadásokról készült videókat hamarosan láthatják oldalunkon.

Jánosi Katalin köszöntője:
Tisztelt Vendégeink, Kedves Barátaim,
tisztelettel köszöntök mindenkit mai programunkon, a II. világháború befejezésének 72. évfordulója alkalmából, a Győzelem Napja  -  az európai Béke napja   -  tiszteletére rendezett megemlékezésünkön, amelyet mi elkötelezett antifasisztákként és békepártiakként minden évben hűséges elszántsággal megrendezünk.
   E napot Európa országaiban évtizedek óta méltó módon és örömmel megünneplik (köszöntőm végén mutatok majd pár képet, melyeken látszik az ünnepségeken résztvevő emberek felhőtlen öröme)  -  és minden esztendő szeptember 3-áján a világ egyéb tájain emlékeznek meg a fasizmus és a nácizmus felett aratott győzelemről. A mi célunk is az, hogy hazánkban is méltó módon és felszabadult örömmel ünnepelhessük e napot -  a pusztítás, a halál, a népirtás, a fasiszta és nyilas terror végét.
   Köszönöm, hogy Önök kitartanak mellettünk, (látok régi ismerősöket, de hálisten, új arcokat is) köszönöm, hogy támogatnak bennünket ebben a (sajnos, úgy látszik, kevéssé hatásos) küzdelmünkben.
   Mikor meghívónk szövegét fogalmaztam, sokáig gondolkodtam saját előszavam megnevezésén, végül ott maradt a minden évben szokásos meghatározás: köszöntő. Mert – igaz… Igen, én köszöntöm a hősöket, és köszönöm a bátor harcosoknak, akik életüket kockára téve vagy akár feláldozva  küzdöttek a fasiszta és náci diktatúrák ellen, akik szembe mertek szállni a barbár gépezettel a szabad emberi jövőért.  Számukra -  akik nem származási alapon kerültek a fasiszták, nácik célkeresztjébe -  volt választási lehetőség, hogy elrejtőzzenek, vagy kollaboráljanak, vagy - akár a halállal is szembe nézve, a humanizmust képviselve, szavaikat és tetteiket tudatosan vállalva harcba szálljanak az ordas eszmével. Az ő helytállásukat soha nem feledhetjük, hiszen a holokauszt ártatlan, vétlen mártírjai mellett - ők fegyverrel a kézben valóban tettek a fasizmus és nácizmus embertelen ideológiájának és haderejének legyőzéséért!
   Sokadszorra az idén sajnos ismét el kell mondanom: Magyarországon ma szégyenteljesen hiányzik az objektív emlékezés és a méltó  megemlékezés. Horribile dictu – egyesek szemében mára már a fasizmus is szebbnek tűnik, s az alantas náci eszmék újra kimerészkedtek sötét búvóhelyükről.
   Hosszú és küzdelmes út után évek óta már méltó tisztességgel fejet hajtunk a Holokauszt emléknapon és örömteljesen sokan vesznek részt az Élet menetén – de (micsoda ellentmondás!) a Győzelem napját, amely véget vetett a brutális és szégyenteljes népirtásnak, amely legalább Európában elhozta a Békét  -  mi, magyarok, nem tartjuk megemlékezésre méltónak.
   Pedig ez a világháború nem csak Európát, de az egész világot katasztrofálisan érintette, több mint 70 millió emberéletet követelt és sok millió túlélő életét tette örökre tönkre. (Had emlékeztessek: ez volt az első háború, amelyben a frontvonalon és a hátországban szinte egyenlő arányban haltak katonák és civilek, s elrémisztő volt a sebesültek, megnyomorodottak száma is.)
   Ennek ellenére Magyarországon sokan úgy vélik, az 1945 után Magyarországra szabadult szovjet diktatúra miatt lehetetlen e napon ünnepelni.
    Az objektív tények ellenére a történelem folyamata valóban - igen összetett. Mégis - vannak erkölcsi törvények, alapvető, humanista értékek, melyekben csak egyfajta ítélet lehetséges - a faji felsőbb és alsóbb-rendűség eszméje megbukott, a fasizmus, a nácizmus legyőzetett, 1945. május 8-án a civilizáció győzött a barbarizmus felett, van mit ünnepelnünk e dátumon!
   Az elutasítók állandó érve az említett, bár csak 1947-48-ban elkövetkezett szovjet diktatúra ténye - de sohasem feledkezhetünk meg arról, hogy a Szovjetunió több mint 20 millió embert (két magyarországnyi embert!) veszített a fasizmus elleni önfeláldozó küzdelemében, először, mint megtámadott, általunk is megtámadott fél, legelőször is saját területén folytatva a véres honvédelmet! Nem feledhetjük, hogy az életüket áldozó egyszerű orosz emberek számára, az orosz nemzet számára nagyon is érthető okokból ez Nagy Honvédő Háború volt.
   Több mint 70 éve egész Európa és az egész világ egységesen ünnepli a fasizmus felett aratott győzelmet. Magyarország pedig e napokon - hallgat. Máig képtelen felismerni-beismerni gyengeségeit, hibáit, tévedéseit. Igy azonban nem lehetséges az áldozatok előtti főhajtás, mert az igazság kimondása, vagyis tiszta lelkiismeret nélkül pusztán képmutatás, politikai játék a holokauszt áldozatainak emléke előtti tisztelgés.
   Mi magyarok hivatalosan nem ünnepelünk, mert máig nem tudtunk leszámolni vesztes álmainkkal, értelmetlen ábrándjainkkal, agresszív és olykor morálisan is elítélendő cselekedeteinkkel. A magyar uralkodó osztály, a magyar jobboldal mérhetetlen szenvedésekbe sodorta hazánkat (nem is először), s az országot akkor vezető jobboldali elit emberi és szakmai felelőt-lensége még az óhatatlan veszteségeket is megsokszorozta – ám a felelősséget mind a mai napig elhárítják. Azonban a tények és morális imperatívuszok felülírják a ma divatos pávatánc lehetőségét e kérdésekben.
   Felolvasok egy rövid, ám nagyon pontos, remekül megfogalmazott véleményt, még az első világháború utáni időszakból. E sorokból is jól látszik, hogy hazánk problémái akkor is nyilvánvalóak és rémisztően azonosak voltak. Pedig akkor is voltak, akik látták álláspontunk, viselkedésünk tarthatatlanságát.
   „Növekvő aggodalommal láttam, hogy dacára annak a szörnyű katasztrófának, ami népünket lesújtotta, senki nem akarta látni azokat a bűnöket, amik odavezettek. (...) Senki sem világított rá arra a tömérdek hazugságra, amivel közvéleményünket megmérgezték és melyek minden realitás iránt érzéketlenné tették az 1914 előtti közvéleményt. Senki sem mondta: »Ezen az úton többé ne járj!«  Senki sem hívta föl nemzetünket arra, hogy önmagát is nevelnie kell, valódi helyzetét kell meglátnia. Össze kell fogjon végre, hogy igazi erkölcsi egységet formáljon ki önmagában -  ahelyett, hogy tovább sodortassa magát valótlan álmok útján, és ismét csupa maszlagot szívjon magába, önámító bókot és csillogó frázist - vezércikkekben és szónoklatokban. Azt kellett látnunk, hogy újra eltávolodunk minden önkritikától, sőt minden valóságlátástól is, és ismét süllyedünk vissza abba az ideológiába, ami a világháború előtt uralkodott minálunk. Minden bajt és hibát csakis magunkon kívül keresünk, szemet hunyunk saját vétkeink fölött, a magyar jövőt pedig egyedül a múltnak visszaállításában keressük.” (gróf Bánffy Miklós, Magyarország Trianon utáni első külügyminisztere)
   Ma is csak ezt és így tudnék fogalmazni magunkról, és sajnos, jelenünkről is.
   Eddigi megemlékezéseink során végig vettük már a II. világháború történetét, okait, következményeit -  a történtek egyik oldalát azonban kissé mostohán kezeltük. Jelesül, hogy ne csak a származásuk miatt elhurcoltak-meggyilkoltak szemszögéből nézzük az eseményeket, hanem látva és megértve a fasiszta és náci világszemlélet és társadalomszervezés tarthatatlan és elítélendő filozófiáját és gyakorlatát, bemutassuk a fasizmus elleni küzdelem, az ellenzékiség mozgalmait, az antifasizmus valódi tartalmát, értelmét, harcait. Ez a történet ma valahogyan „nem divatos”, nem érdekes a kutatók számára, a miérteket most az Önök fantáziájára bízom.
Rengetegen voltak, akik nem származási alapon, hanem az antifasiszta ellenállást választva politikai foglyokként kerültek a haláltáborokba (közöttük sok szabadkőműves, szociáldemokrata, kommunista, szakszervezeti munkás, újságíró és egyházfi is volt), nekik a piros háromszöget kellett kitűzniük.
A holokauszt szó mai jelentését kibővítve (mert hiszen a lágerekben mindenki azonos halált halt!), a nácik minden áldozatát figyelembe véve a holokauszt áldozatainak száma jóval nagyobb, a legtöbb becslés 11 millió körül határozza meg. Tehát kis túlzással majdnem egyenlő a világnézeti, illetve faji alapon üldözöttek, kivégzettek száma. Ezért sem értem a történészek húzódozását e témától. De nem adom fel, remélhetőleg egyszer emlékezésünknek központi eleme lehet majd a valódi, értékes antifasizmus.
   A Győzelem napján, az európai Béke napján mi -  ünnepeljük a Békét és az áldozatokra emlékezünk. Szánjuk a sztálingrádi csata vagy 750 ezer civil és katona áldozatát, és ugyan úgy szánjuk az elképesztő drezdai bombázások és tűzvihar áldozatait is, azt a 130 ezer embert, akik kénytelen áldozatai lettek a fasizmus elleni harcnak; és szánjuk a budapesti ostrom százezernyi civil és katonai áldozatát, akik a hitleri kitartás szomorú következtében váltak áldozattá (és sajnos, sorolhatnám tovább). Szánjuk mindannyiukat, a mintegy 73 milliónyi más származású és más helyszíneken borzalmas halált halt áldozattal együtt.
   Ezen a napon mi minden évben gyászoljuk és fejet hajtunk a magyar katonák és civilek, a származásuk vagy ellenzékiségük miatt üldözöttek értelmetlen, fájdalmas halála előtt, de gyászoljuk és fejet hajtunk az orosz nemzet mérhetetlen áldozata és a civil Németország gyötrelmes szenvedése elött is.
   Ezen a napon fejet hajtunk a II. világháború minden áldozata elött, ünnepeljük a békét és azt kívánjuk: soha többé fasizmust, soha többé háborút!