MEGEMLÉKEZÉS A VÉRTANÚK TERÉN NAGY IMRE ÉS MÁRTÍRTÁRSAI KIVÉGZÉSÉNEK 57. ÉVFORDULÓJÁN

Tisztelt emlékezők,
Barátaim!

  Nagy Imre, Maléter Pál, Gimes Miklós és Szilágyi József, Losonczy Géza hazáért hozott áldozatára emlékezünk ma. Nagy Imre miniszterelnök s mártírtársai kivégzésének 57-dik évfordulóján nem csak meghajtjuk fejünket, de lélekben térdre borulunk vértanúink erkölcsi szilárdsága és lelki nagysága előtt, amellyel (az elvfeladó opportunizmus, a gerinctelen meghunyászkodás helyett) mindannyian a legtöbbet, életüket adták nemzetünkért, s kitartottak a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi mellett.
  De ez a nap minden 1956-os vértanú emléknapja is; a forradalom miniszterelnökének szobra előtt minden évben elmondom, hogy az én lelkemben minden forradalmár élete és halála értékes és feledhetetlen áldozat.
  Arra viszont kötelességem is emlékeztetni, hogy június 16-a nem kizárólag az 1989-es Hősök terei katartikus szertartás, egy újra-temetés szomorú emléknapja – hanem Nagy Imre miniszterelnök és mártírtársai halálának, gyötrelmes meggyilkolásuknak napja is. Ezért nem és nem alakítható át „boldog ünneppé" a magyarok számára ez a dátum (ahogyan tavaly evvel egy állami fajankó megpróbálkozott)! Június 16-a gyásznap a magyarság történelmében, és ez a nap, a dátum elsőrendű üzenete az utókornak. 57 éve e nap hajnalán még dobogott Nagy Imre szíve – de a gyilkosok elvágták élete fonalát. Erre emlékezünk június 16-án minden évben.
  Két forradalmunk volt: 1848 és 1956; mindkét forradalom miniszterelnökét (Batthyány Lajost és Nagy Imrét is) kivégezték. Az aradi vértanúk és Batthyány kivégzésének napja (október 6-a) hivatalosan is nemzeti gyásznapunk – ugyanígy június 16-a, az 1956-os vértanúk halálának napja is gyásznap a magyarság történelmében.
  Emléknapokon rendre kijelentjük mártírjainkról: életüket áldozták hazájukért, nemzetükért – ez így túl elvont... Szeretném egyszerűen és nyíltan kimondani, ahogy érzem: ők miértünk haltak meg. Értem, hogy én élhessek – s e gondolat nagyon nagy lelki teher. Értem haltak meg, s teérted, Jancsiért és Ilonkáért, a dédiért, az unokáért, a szabóért és a lakatosért,... a gyermekedért, az autódért, az útleveledért, az otthonodért – a tisztességes holnapért. Mindenért s mindannyiunkért.
Hogy mi, mi élhessünk. Ma és itt... és így.
Így? Valóban – így?
  Több, mint fél évszázaddal a történtek után fontos az utókor számvetése, mit és hogyan valósított meg a rábízottakból, sikerült-e valóra váltani a mártírok, s a velük együtt küzdő nemzet álmát a szabad, független, emberi életet nyújtó országról, egy befogadó és elfogadó, lelki közösséget is alkotó nemzetről, egy igazságos, türelmes, szociálisan érzékeny közösségről – a hazáról.
  Ahol élnünk s halnunk kell....
  Egy más-világból reánk pillantva vajon megnyugodhatnak-e Nagy Imre és társai: érdemes volt életüket adni nemzetükért? Álmuk mára beteljesedett?
  E kérdésre ma nem a válasz. S ennél szomorúbb válasz számomra nem is létezhetne.
  Talán először a fizikai, anyagi lét területén széjjel nézve születik meg ez a nem.
  Ilyen méretű társadalmi igazságtalansággal nem tudnának mártírjaink együtt élni! Ilyen méretű szegénységgel, a társadalom egyharmadának cserben hagyásával, elárulásával Angyal István, vagy Mansfeld Péter, s a többi mártír nem tudna együtt élni, nem és nem!
  De legalább ekkora a baj az erkölcs, a morál területén is.
  Az országban körbe tekintve azt kell megállapítanunk, hogy iszonyatosan távol kerültünk mindattól, amiért egykor vértanúink életüket adták, s amelyben az újratemetés 1989-es napján mi egykor valamennyien reménykedtünk.
  A szabadság, egyenlőség, testvériség eszméitől s gyakorlatától mi a fény sebességénél gyorsab-ban távolodunk.
  Azt mondják, egyre keresztényibb ország lesz hazánk, mégis egyre kegyetlenebb törvények, Káin törvényei közt kell élnünk. A mindennapi gyűlölet már fojtogatja az országot.
  Mély erkölcsi válságban napról napra, egyre mélyebbre süllyedünk. Az állandósult harcban a legalantasabb ösztönöket látjuk napfényre törni. Haramiák földje lettünk, Magyarországon igazzá lett a szólás: itt ember embernek farkasa. Ahogy az Ady-versben az imént hallhattuk:

„Csörtetnek bátran a senkik
És meglapul az igaz ember
S a kényes rabló is... rabol..."

  Mártírjaink nem pihenhetnek nyugodtan sírjaikban. Nagy Imre halála nem nyert új értelmet egy szabad, emelkedő ország, egy kiteljesedett, emberibb életet élő nemzet közösségében; vértanúink a mai fiatal generációk létének tükrében nem pillanthatják meg haláluk felemelő értelmét.
  Mindez a mi szégyenünk. Kinek azért, mert teszi, kinek azért, mert hagyja.
  Nagy Imre és mártírtársai áldozatának értékéből, alakjuk, emlékezetük szépségéből azonban a piszkos jelen semmit sem tud elvenni.
  Hogyan is mondta Albert Camus '56 novemberében?
  „Az egyetlen dolog, amit nyilvánosan kijelenthetek, hogy a szabadság marad a legfőbb érték, az utolsó kincs, amiért érdemes élni és harcolni. Soha semmi nem olthatja ki az emberek vágyát, hogy tisztességben és szabadon éljenek. Ne feledjék: soha, sehol!
Feledjék hát el a mestereket, a lejárt szavatosságú világnézeteket, a haldokló eszméket, a kopott jelszavakat...Ne engedjenek se a jobb-, se a baloldal zsarolásának. És végül ne fogadjanak el más leckét, mint a szabadságért eleső budapesti fiatalokét. Ők nem csaptak be senkit, amikor Önöknek azt kiáltották, hogy a szabad szellem, a szabad munka, a szabad nemzet egy szabad Európában – az egyetlen érték ezen a földön és ebben a történelemben, amiért érdemes harcolni és meghalni."
  Szabad szellem, szabad munka, szabad nemzet, egy szabad Európában. Igen, ezért haltak mártírjaink s a forradalmárok. S reményeink ellenére ma csak annyit állíthatunk – valamikor, valakiknek majd újra meg kell halniuk mindezért Magyarországon.
  Nagy Imre, s forradalmár vértanúink előttünk jártak a szabadságért vívandó, úgy látszik, örök harcban – tisztelet és dicsőség nékik.

„Hol sírjaik domborulnak,
Unokáik leborulnak,
S áldó imádság mellett
mondják el szent neveiket...."

  Június 16-án mi ezt tesszük. Áldó imádsággal soroljuk mártírjaink neveit.
  E gyásznapon tegyük le most tiszteletünk virágait Nagy Imre szobrához – abban a szűnni nem akaró reményben, hogy egyszer majd valóra váltjuk a miniszterelnök és forradalmár vértanúink szép álmát közös hazánkról, a szabad szellem, szabad munka, szabad nemzet hazájáról, egy tisztességes, erkölcsös – és összes gyermekének emberi életet nyújtó Magyarországról.

Jánosi Katalin

2015. június 16.